A közvilágítás

A közvilágítás kezdetén - természetesen - éghető anyagokat használtak. Az utcai állványokon ugyanazok a zsír- és olajlámpákat, fáklyát, tűzikosarat vagy viaszgyertyát használták, mint otthon. A kültéri világításnak kezdetben csupán közbiztonsági szerepe volt, ez a személyek és a közlekedés biztonságát volt hivatva szolgálni. Emiatt először csupán a kapuk és bejáratok mellett, később már hidaknál, árkádoknál, útelágazásoknál és egyéb veszélyesnek ítélt helyeken is alkalmazták a világító eszközöket. Ezek azonban csak „egyedi” megoldások voltak.

A manapság ismert közvilágítást az különbözteti meg az egyedi megoldásoktól, hogy ez egy szolgáltatás, azaz van egy megrendelője, aki a feltételeket szerződésben rögzíti. A szolgáltató így írásban vállalja a világítás időtartamát, az elvárt fényminőséget, a karbantartási feltételeket.

Az olajlámpások után a XIX. században jelent meg újdonságként a világítógáz. A kezdeti kísérletek és bemutatók meggyőzték a városvezetőket arról, hogy bevezessék az új világítási módot. Európa nagyvárosaiban egymás után létesültek a gázlámpás, úgynevezett légszesz-rendszerek. Az első ilyen lámpa Tehel Lajos gázlámpája volt a Nemzeti Múzeum falán 1816-ban. A rendszer sokkal korszerűbb volt az olajlámpás rendszernél. Bár a kiépítendő vezetékhálózat drága volt, az energiahordozó anyagot nem kellett kézzel utántölteni, viszont a lámpák ki- és bekapcsolását továbbra is egyenként kellett elvégezni, és a lámpákat tisztítani is kellett, bár nem túl gyakran. A század végére került sor a villamosenergia széles körű gyakorlati alkalmazására, ekkor váltak használhatóvá a villamos ívlámpák és az izzólámpák.

A mai ELMŰ jogelődjei, a Magyar Villamossági Rt. és a Budapesti Általános Villamossági Rt. (BÁV), mint két egymással vetélkedő cég indította meg 1893-ban az áramszolgáltatást Budapesten, de a villamos közvilágítás csak 1909-től működött a fővárosban. Ebben még Temesvár és Mátészalka is megelőzte a fővárost. A késlekedésnek az volt az oka, hogy egyrészt jogi akadályok merültek fel, mivel rossz szerződéseket kötött a város az áramszolgáltatókkal, másrészt a villanylámpák üzemeltetése többe került, mint a gázlámpáké.

Manapság már az úgynevezett „gázkisülő” lámpákat használják, ide tartoznak a fénycsövek, higanylámpák, sárga fényű nátrium- vagy halogénlámpák. Újabban pedig kísérleteznek LED-es és mágnes hullámos technológiával is, ám ezen technológiák nagy szakértelmet és stabil kivitelezést igényelnek. Szombathelyen is jól látszik, hogy a gyalogátkelőhelyekhez telepített LED-es lámpák hol világítanak, hol nem.

A fényforrásokat egyébként lámpatestek óvják meg az időjárás viszontagságaitól, de a fizikai védelem mellett a fényt is összefogják, és úgy irányítják, hogy az úttestet minél erősebben és egyenletesebben legyen megvilágítva. Persze a testek és üvegek formái nagyban hozzájárulnak a városkép esztétikai megjelenéséhez is.

A lámpákat megfelelő helyre, tartószerkezetekre (lámpaoszlopra) kell elhelyezni. Ezek története is igen régre nyúlik vissza, mivel lámpatartóról már a Bibliában is említés tesznek. A tartók lehetnek maguk az épületfalak, azokra szerelt karok, kifeszített sodronyok vagy önálló oszlopok is. Ez utóbbiak díszes változatait hívják kandelábereknek.

Fotó: gwenergy.hu